Az istállók és törzskönyvek világában, ahol a fajtákat az emberi lovasok szigorú mértékével mérik, a vadonban szabadon élő vadlovakban van valami ellenállhatatlanul romantikus. Talán egyik vadló-populációt sem tartják annyira becsben, mint a chincoteague pónikat az Assateague-szigeten.

A népszerű legenda feltételezése szerint a csordák egy, a XVIII. században Virginia partjainál hajótörést szenvedett spanyol gálya túlélőitől származnak. Bármi is legyen valódi eredetük, a pónik már több mint két évszázada nyargalnak szabadon Assateague-en.

A chincoteague azután ragadta meg az amerikaiak képzelőerejét, hogy Marguerite Henry klasszikus regénye, a „Misty of Chincoteague” megjelent. Henry történetét az éves „póniúszás” inspirálta, amikor is az úgynevezett „tengeri cowboyok” az Assateague-szigetről a lópopuláció egy részét a csatornán keresztül átterelik a szomszédos chincoteague-ra. Ott a pónikat elárverezik, hogy megelőzzék a túlnépesedést, és hogy pénzt gyűjtsenek a természetvédelemre.

Ugyan póniként ismert, néhányan lóként tekintenek a chincoteague-ra, mivel alacsony termete nem genetikájának köszönhető, hanem a tápanyagok szempontjából durva, sós mocsarakban őshonos füvekből és cserjékből álló diétájának. Hogy ellensúlyozzák magas sóbevitelüket, ezek a pónik majdnem kétszer annyit isznak, mint egy tipikus ló, amely sok chincoteague-nak kövérkés megjelenést kölcsönöz.

Ezeknek a póniknak rövid, erős lábuk, sűrű sörényük és barátságos természetük van. A chincoteague-ek sok különféle színben és szőrfajtában megtalálhatók, amelyek közül a jól megkülönböztethető pinto számít a legnépszerűbbnek.

Ma a vad chincoteague-populáció továbbra is stabil, és kb. 300 póni vágtázik szabadon az Assateague-szigeten. Mindeközben „Misty” és csordáinak spirituális leszármazottai a szigeten kívül élik világukat, így varázsolva chincoteague romantikáját a világ többi pontjára, beleértve Jorvikot is!